Az ébredő hajnal ruháját keresi,

Álmos szemekkel a jövőt szemléli.

Ábrándok lapulnak kabátja zsebében,

Színes álomképek tarka tengerében.

Új nap van, újesztendő született,

Amelyben tovább élnek az ábrándok,

És a hűen őrzött emlékek.

Újesztendő hozzál boldogságot,

Szerető szívekbe bánat helyett vidámságot.

Újév, szorosan érintsed testemet,

Hisz benned bízva őrzöm a szeretetet.

Újév, kiben bízunk mindannyian,

Legyél gazdag a jóban és boldogságban,

Téged várunk minden évben újra,

Hogy mi emberek ne hulljunk a porba.

TÁRSTALANUL

Vonul már a hajnal,

Szürke ruháját felöltve,

Vonul végig a tájon,

Egyedül a rónaságon.

Búslakodik egy magában,

Nem találja helyét a világban,

Szomorú az ő élete,

Őrlődik a szeretete.

Ott tanyázik a szívében,

A szerelem tengerében,

Az érzések nem csitulnak,

Társra lelve felvidulnak.

Sárgul már az őszi falevél,

Repíti a levelet a szél,

Tovarepül, szerte – szét a tájon,

Házát, hazáját keresi a világon.

Suhan a szélsebes lépte,

Rá gondol a messzeségre,

Milyen nagy is a hazája,

De lakhelyét nem találja.

Búslakodó száraz levél,

Régi emlékekről mesél,

Őrzi ő az élő múltat,

És az álmok elcsitultak.

Sárga levél lent a földön,

Érzései messze földön,

Elhagyatott törékenység,

Szomorú, hogy nincs segítség!

Furcsán néz az ég felém,

Szemem tűzét érzem én,

Lobban, fellobban a vágy,

Rohannék, sietnék hozzád.

Az ezerarcú égbolt alatt,

Életem-élem egyedül,

Barátom, s az egyetlen társ,

A magány, magány, magány!

Egy kendőt tartott kezében,

S a vonatindulásra várva,

Könnyeit sarokba szorítva,

Nézett vissza falujára.

A vonat elindult ő vele,

S nem maradt kiút belőle,

A zakatoló ritmust felvéve,

Utazott a vonat fülkében.

Szegény zsidóasszony bánja,

Hogy nem volt jó a sors hozzája,

Idegen ajkú emberekre várva,

Faluja cserbenhagyta őt!

A halál ajtajánál állva,

Szívem izmai remegtek,

Sikoltó, gyenge emberek álltak ott,

Tervei elfelejtődtek.

Az élet harcolt a halállal,

Üvöltő emberek küzdöttek,

S mind, akik ott voltak,

Az élettel tovább mentek.

   Jelen összeállításban , a Szanyi Bokréta Néptánc Együttes 70 évét foglaljuk sorozatba , amelyet Töreki Imre a tánccsoport művészeti vezetője állított össze 2001 évben, feldolgozva Kokas Kálmán „Aranykönyve”,egyéb korabeli forrásokat,újságcikkeket,fotókat,saját egyetemi diploma munkája alapján leírt és magnetofonra rögzített interjúk felhasználásával.

   Ilyen kulturális környezetet talál Kokas Kálmán , konzervatóriumi végzettségű karnagy, aki kántortanító – iskolaigazgatóként alkotta meg életművét. 1867-en létrejött Országos Dalos Szövetség sopron Megyei Önálló kerülete 1920-ban dalosversenyt rendezett Sopronban.a találkozón részt vett, mint néző a fiatal fertőendrédi kántortanító Kokas Kálmán is .

Ősz hajú asszony kezével mutat,

Testét az öregség öleli át,

Fejére húzott fekete kendő,

Mutatja valódi korát.

Megfagyva lép az úton egyet,

Szemével meredten bámul tovább,

Eltűnik az élettel együtt,

S megfagyva lép az úton tovább.

VERSEIM 1990-2007-IG

Az emberek sírása,

A gyermekek halála,

Az öregek félelme,

Mind – mind ott ült

A térben.

A szenvedő emberek,

A süvítő fegyverek,

A tankok dübörgése,

Félelmet keltett a népben.

A bús diáksereg,

A hőssé vált emberek,

A harcok tűzében,

Hazánk népe

Nem rettegett…

VERSEIM 1990-2007-IG

Riadtság él az emberek szívében,

Lelkesen szólnak a harsogó szavak:

Kommunisták, le veletek! Hangzanak

E az égbolt alatt.

Hatalomvadászok, népsanyargató,

Vérszívó zsarnokok, fegyverrel kezükben

Hangosak a szavak, arcuk, rideg

Tekintetük pusztítanak.

Könyörtelenség tódul az emberek felé,

Csak úgy repdesnek a rágalmazó

Szavak: te népellenség,

S te hazaáruló

Vagy!

Nyomorúság, félelem, s indulat

Mindenütt, idegtépő pufajkások

Hatalmaskodnak, pogány, gyarló

Tetteik a nép szívébe mardosnak.