Amikor egy társadalom egy jeles esemény kerek évfordulójához érkezik, rendkívül nagy várakozás tölti el, különösen igaz ez 1956-os forradalmunkra és szabadságharcunkra. Hasonló érzések kavarogtak bennem is, amikor október 23-án Budapestre utaztunk ’56 ötvenedik évfordulóján tartott megemlékezésekre. Megemlékezni, hiszen egy ilyen jeles évforduló nem érdemli meg azt, hogy rendbontásokkal gyalázzák meg. Ennek ellenére baljós híreket lehetett hallani a buszon, miszerint a rendőrök azon hőseinket verik a Kossuth-téren akik egy fél évszázada a hazájukért harcoltak. Természetesen nem nyugodt szívvel, de elhittük: ezen a napon ilyen biztosan nem történhetett, bizonyára tévedés.
Két órakor kezdődött a Corvin-közben a Magyarok Világszövetségének '56-os megemlékezése. Beszédet mondott több jeles személyiség: Pongrácz Ödön, Pongrácz Gergelynek a Corvin-köz legendás parancsnokának fivére, több emigrációba kényszerült nemzettársunk és a testvéri Lengyelországból több meghívott vendég. Csonkahoni és határon túli költők versei és ’56-hoz kapcsolódó énekek tették teljessé az amúgy is színvonalas ünnepséget. Több jeles személyiség is az „egyszerű” résztvevők között volt, mint például Grosics Gyula és Buzánszky Jenő is. A záró beszéd után Csepel teherautókkal vezették veteránjaink a felvonulást a szintén szabadságharcos szimbólumnak számító Kossuth-tér irányába. Hatalmas tömeg hömpölygött az utcákon, összeérve az Astóriánál szervezett megemlékezéssel. Százezres nagyságrendet tett ki a létszám. A résztvevők fiatalok, idősek, családok vegyesen voltak, nyoma sem volt (a hamisan állított) „szélsőséges” jelenlétnek. A Bajcsi-Zsilinszky úton azonban már érezhető volt a levegőben, hogy valami rettenetes dolog van készülőben. A rendőrség hatalmas erőkkel állt fel – s számomra érthetetlenül – megakadályozta az embereknek, hogy eljussanak a Kossuth-térre. Mi ez ha nem a szabadságjogok korlátozása? A rendőrök előtt természetesen felsorakoztak azok a provokátorok akik a békés embereket a rendfenntartók ellen hergelték és negatív magatartásukkal okot adhattak a hatóságnak a békés ünneplők szétverésére.
Miután egy mondva csinált okot találtak, megkezdődött a módszeres „tömegoszlatás”. Aki ott feltűnt boldog, boldogtalan kapott könnygázt, gumilövedéket, gumibotot, teleszkópos botot (viperát) meg amit még el tudunk képzelni. Az emberek egymást taposva menekültek a felbőszült „katonák” elől, mindenfelé jajgatást, kiabálást lehetett hallani. Az emberben átfutott a gondolat: ezek nem lehetnek magyar emberek, aki így üti, veri a saját népét az vagy nem méltó a magyarságára vagy nem is tartozik hozzá. Érdekesség, hogy többen véltek felfedezni idegen nyelven kommunikáló egyenruhásokat (akik persze csuklyát viseltek, azonosító számot azonban nem). Nem tudjuk, de minden esetre elgondolkodtató.
Méltó volt ez ’56 szelleméhez, a Szent Korona országában? Semmi esetre sem! Hogy miért is mentek oda az emberek, hogy én miért mentem oda? Talán mert még akadunk páran akiknek fontos ’56 öröksége, akik büszkék vagyunk nagyapáinkra akik vitézül harcoltak, küzdöttek az elnyomás ellen és emberek tudtak maradni egy embertelen világban. Sajnos egyes emberek mindezt elfelejtették jó világukban és a hatalmuk megtartásáért még a nemzet által szentként tisztelt értékeket is képesek meggyalázni. A Úr malmai lassan őrölnek - szokták volt mondani, de biztosan. Hiszem, hogy ’56 öröksége nem veszett el és ezen értékek is hozzá fognak járulni ahhoz a szellemi, lelki, anyagi megújuláshoz, amely szükséges a magyar nemzet fennmaradásához. Tisztelet és köszönet 1956 HŐSEINEK!
Ifj. Németh József