1994.Július 20.-án közölte a Kisalföld azt az írást , amit Vései Györgynével készítettem annak alkalmából, hogy nyugdíjba vonult a szanyi Szent Anna Római Katolikus Iskolából.

Amikor telefonon egyeztettem az időpontot vele, nagy szeretettel fogadta a felkérést a riport elkészítésére. A mindig mosolygós pedagógust már kisgyerekkorom óta ismertem , hiszen engemet is volt alkalma tanítani . Én, mint diák egy erőteljes kiállású , nőies, de hang dinamikáját tekintve férfias eréllyel bíró nőt láttam benne . Mindig igyekezett nevelni minket, nem szigorúan , ugyanakkor távolságot megtartva adta elő tanítói képességeit. Szerettük , vagy legalábbis az én személyemre és osztálytársaimra kivetítve a véleményt , szerettük őt . Azért jelentem ki bátran ,mert mindennap együtt voltam osztálytársaimmal , és már annyira kiismertem őket, hogy ebben is véleményt tudjak mondani.

A beszélgetés előtt kávét ittunk , és kíváncsi tekintettel fordult felém Kati néni , akinél most sem szűnt meg a mosoly az arcán. Ahogy mondani szokás , lehetett volna neki is ez a tulajdonsága a szexepilje. Hosszasan beszélgettünk az interjú során , és lázas jegyzetelésbe fogtam , ahogy tanított Csiszka Antal tanárom: „ csakis a lényeget , a többit a fejedben jegyezd meg!”

Vései Györgynéből azonban csak tárulkoztak ki az emlékek , így derült fény arra is , hogy az ő osztálya – amikor pedagógusnak készült – volt az utolsó akik Sopronban 1957- ben végeztek. Annak idején amikor végzett a pedagógusi pályával a diák , a szociális körülményekre tekintettel döntötték el , hogy ki hova mehetett tanítani . Szerencsés helyzetbe került Kati néni , ugyanis az igazgatónő jóvoltából , ő a megyében maradhatott. Győrbe kellett menni elosztásra , és úgy hozta a sors , hogy Szanyba került. 1957 augusztus 15.-én nevezték ki Szanyban tanítónak. Az elosztásnál négyen voltak szanyiak , de csak ő maradt mindvégig Szanyban pedagógus. Véseiné azt mondta , hogy nagyon nehezen fogadnak el valakit a szanyiak , de ha ezt megteszik , akkor tudják nagyon szeretni az embert, vele is ez történt , elfogadták őt úgy ahogy van. Az idők folyamán lett volna rá lehetősége a tanítónőnek máshol is elhelyezkednie a pedagógusi pályán , azonban nem tudta volna elképzelni másutt az életet, a már megszokott környezetet nem hagyta volna el semmiképpen sem . Arról , hogy szerinte mi az ami meg tart egy pedagógust a pályán , Kati néni ezt nyilatkozta annak idején a Kisalföldben:

„Csak az menjen el pedagógusnak , aki nagyon szereti a gyerekeket. A tanulók nagyon hamar észreveszik azt , ha nem szereti őket a pedagógus. Ami engem megtartott és amiért pedagógusi pályára mentem , az – az emberi szeretetből történt. Akiket az ember az óvodából átvesz úgy , hogy szinte semmit nem tudnak , ami az írást és az olvasást illeti: és akkor egy év elmúltával érzi azt , hogy „csodát” művelt velük , mert eligazodnak a betűk és számok birodalmában. Az a sok hálás gyermekszem csillogása megfizethetetlen ezen a pályán .Minden gyermek külön kis egyéniség , akiket úgy kell szeretni , ahogy vannak . Én szerencsés voltam olyan értelemben , hogy amikor idekerültem , nagyon jó osztályt kaptam .A legutolsó osztályom pedig kimondhatatlanul példás csoport volt, akiket fájó szívvel hagytam ott az iskola falai mögött.