GULYÁS ATTILA:

HOGYAN LETTEM TUDÓSÍTÓ?

/ÖNÉLETRAJZI ÍRÁS /

I.Rész

Ha azzal kezdesz el foglalkozni, amit a szíved diktál, soha többé nem fogod úgy érezni, hogy dolgozol." Bryan Tracy

Azt hiszem , hogy nagy fába vágtam a fejszémet, azonban szeretném , hogy ha ez a fejsze él nem csorbulna ki, az – az jól szeretném megírni azt a történetet , ami az újságírói tevékenységemről szól.

Az írást azon okból tartottam fontosnak elkezdeni , hogy 15 éve vagyok úgy mondottan a pályán. Azon a gyönyörű, csodás hivatás képzeletbeli sínén , amely végig kísérte fiatalságomat, egészen a mostani időszakon át. Megismertem rengeteg embert , életutakat, viselkedési formákat , tapasztalatokat gyűjtöttem arról, hogy mit teszek rosszul akkor, amikor megírok egy – egy újságcikket. Sok olyan apró történés kísért végig ezen tizenöt év során , ami gyakran mások számára olyan döntésképzeteket állítottak maguk elé, melyekben azt hitték, hogy feladom az újságírás és a fotózás iránt érzett mérhetetlen szeretetemet. Rosszul hitték , pedig a gondolat megfordult az én fejemben is , de amikor arra az elhatározásra szerettem volna jutni , hogy vége, abbahagyom és nem folytatom tovább azt , ami szinte az életemet , a Földi létet jelenti, akkor mindig vissza táncoltam az elhatározást abba a mederbe , ahonnan még egyenlőre nem tudott teljes mértékbe a mederből kitérni. Tizenöt év hosszú idő , ami természetesen más ember számára sem jelent többet mint amennyi valójában , azonban a visszaemlékezés időszakában rengeteg emléket kell képzeletben átlapozni ahhoz, hogy az események fontosságuk sorrendjében , vagy legalábbis valamilyen összetett formában kerüljön az olvasók elé. Amikor elhatároztam, hogy megírom memoáromat, sokat töprengtem , hogy miként is kezdjek hozzá az emlékek visszaidézéséhez, amikor is egy hirtelen gondolattól vezérelve felnyitottam a laptopom , majd elindítottam a szövegszerkesztőben ezen gondolataimat . Úgy vagyok vele, amikor valamilyen csend vesz körül, akkor sokkal jobban előtörnek belőlem a gondolatok, és most éppen erre van szükség , megfelelő gondolatokra , amelyek azokat az emlékeimet fogják visszahozni elmém tárolt részéből, melyeket szeretnék megosztani önökkel. A témához kapcsolódik, hogy az írás szeretete miképpen is kezdődött el bennem , mikor tudatosodott meg az, hogy ha írok , papírra vetem gondolataimat, milyen érzések játszódnak le bennem. Röviden elöljáróban csak annyit írhatnék, hogy csodálatos belső nyugalom tölt el, mert míg mások teniszeznek vagy labdarúgással töltik el a szabadidejüket, addig én belefeledkezem a betűk és a számok birodalmába, ahol megelevenednek a fotók , és a róluk alkotott eszmefuttatások bontakoznak ki a külvilág felé.

Lehet sokaknak csak ostoba zagyvaság amit írok, azonban csak azok tudják megerősíteni a leírtakat, akik naponta gyakorolják ezt a szép hivatást. Nincs annál szebb dolog, amikor egy adott eseményen megjelensz, képviselsz egy közösséget ( szerkesztőséget) , és amikor elkészítetted az eseményről szóló írást, akkor a másnapi közlés során sokan rajtad keresztül értesülnek az aktuális eseményről.

Az eltelt 15 év bebizonyította , hogy az írás szeretete végig fogja kísérni az életemet, annál is inkább , mert többet jelent nekem – e tevékenység, mint bárkinek, aki nem hivatásszerűen végzi az újságírást. Bár talán egy kicsit önzően hangzott az előző mondatom , ugyanakkor valamiképpen meg kell fogalmaznom azt, hogy annyira szeretem a fotózást és az újságírást, hogy azt ténylegesen szavakba ölteni nem lehet.

Nagyon sokszor elkeseredett hangulatban tértem egyes helyszínekre, ahol akkor is elkészítettem a tudósításomat , ha tudtam , hogy ott van a hivatásos újságíró,a belső munkatárs, aki főállásúként előnyt élvez a szerkesztés során. Több alkalommal is kérdezték már tőlem, hogy nem unom azt az állapotot , hogy én csak a második vagyok? Amikor más lehetőségeim nem adódtak, akkor természetesen nem tudtam mit tenni, és mint ahogy másokat is, engem is zavart, hogy másodikként kell munkálkodnom. Most, hogy a kor technikai vívmányai odáig jutottak, hogy szinte egy szempillantás alatt az egész világ olvashatja írásaimat,válogathatok a lehetőségek között, és nem kell másodiknak lennem. Azonban térjünk vissza azokra az időkre, amikor elkezdődött a tényleges alkotói munkám, év szerint az 1993 – as évig.

Emlékszem, kitágult pupillával olvastam a család napilapjában /Kisalföld / , hogy egy pályázatot írtak ki:”Van egy sztorid?” - címmel. Az akkori főszerkesztő Dr. Kloss Andor volt , de ennek majd később lesz jelentősége. A pályázat arról szólt, hogy a Kisalföld napilap tudósítói hálózatának bővítéséhez olyan alkotókedvű embereket vártak, akik rendszeres jelleggel tudósítanának településük eseményeiről, történéseiről. Én ezekben az időkben a szanyi Mezőgépipari Kft.-nél dolgoztam , ahol közvetlen munkatársammal, Rugli Ernővel készítettem egy interjút , aki gitáros volt egy zenekarban, amely mulatós nosztalgiaslágereket játszott a hétvégék alkalmával. Ernő lelkesen intézte hozzám szavait, amiből elég rendesen tudtam választékos kifejezést előkészíteni a végleges alkotás megírásához. Mindenről kifaggattam , természetesen azért voltak stiláris hibák , mer t ugye még nem tanultam meg rendesen mit mikor, hol és hogyan alkalmazzuk ahhoz, hogy rendesen,”pofásan” nézzen ki az írás. Sajnos azon időkben, amikor kezdődött szárnypróbálgatásom , akkor még nem terjedt el nagyon a digitális fényképezőgép, így nem volt aktualitáshoz elengedhetetlenül szükséges kellékem, az idő meg sürgetett , így fotó nélkül küldtem be az anyagot a szerkesztőségbe. Nem is váratott magára az eredményről szóló értesítés, ugyanis körülbelül két hét múlva Nyerges Csaba – a mostani főszerkesztő – aláírásával ellátott levelet kaptam kézhez,amiben arról tájékoztat, hogy a beküldött írásom alapján szeretnék, ha a jövőben településünkről tudósítanám a lap olvasóit, amiért honoráriumot fizetnek. Mondanom sem kell , a hír teljesen letaglózott , de nem rossz , hanem pozitív értelemben, hiszen nagy megtiszteltetésnek éreztem , hogy egy megyei lap szerkesztőségéhez tartozhatok . Mint azt az előzőekben is említettem, nem volt még azokban az időkben /1993/ meg a megfelelő technikai hátterem ahhoz , hogy teljes mértékben tudjam alkalmazni a követelményszerű aktualizált állapotot. Mindig igyekeztem aktuális lenni, de a régi Kross -Bar rendszerű telefonok és a vandalizmus áldozataivá vált készülékek meghiúsítottak egy -egy aktualizálhatóságú hír leközlését. Amikor odáig jutottam , hogy nem küldtem be a kéziratot, akkor telefon diktáltam be a beírónak az írást , aki vissza is olvasta a teljes szöveget. Ez volt a leghatékonyabb módja annak , hogy aktuális témában másnapi közlésre kerülhessen sor. Rengeteg szabadidőm ment el azokban az időkben , hiszen kialakítottam magam körül egy tudósítói hálózatot, hogy a hírek több forrásból áramolhassanak felém , amiből ki tudtam válogatni azokat a fontosabb híreket, ami azután közlésre alkalmassá válhatott. Mentem szövetkezeti gyűlésekre, klub napokra, önkormányzati üléseken vettem részt, valamint különféle kulturális események szem és fültanúja voltam. Én tudósítottam elsőként a Rábaközben épülő legnagyobb beruházásról, a Szany település központtal kiépült szennyvízhálózati projektről. Azokban az időkben , - gondolok itt a kilencvenhármas időszakokra – rendkívüli fejlődésnek indult a Rábaköz, ezért is volt hatalmas hírhalmaz mindennap előttem , amit fontossági sorrendbe kellett tenni , megszerkeszteni , majd valamilyen úton eljuttatni a szerkesztőségbe. A kezdeteknél rengeteget segített nekem az a belső szorgalmam, amely ma már nem annyira játszik főszerepet alkotás közben, hiszen nem tagadom, van olyan nap, amikor semmi kedvem nincs „dolgozni”. Az idézőjelben tartott szó azért lett szerkesztve úgy, mert ha dolgozni szóval kellene jellemezni munkásságomat , akkor nem igazán írnék igazat, hiszen a hobbim nem munka, de valamilyen jelzőt kellett találnom a mondat megalkotása során. Maradjunk annyiban kedves olvasók, hogy nem vagyok annyira intenzív mint amilyen fiatalabb koromban voltam , hiszen ahogy változik az idő , változok én is vele együtt, még ha nem merjük bevallani néha a szürke hétköznapok alkalmával, de mégis a valóság tükörképezi a lényeget. Telefonon tartottam legtöbbször a kapcsolatot elsőnek a központi, Győrben lévő szerkesztőséggel, majd a későbbiek során megalakított Rábaközi Szerkesztőséggel kellett kapcsolatba kerülnöm. A szerkesztőséget emlékeim szerint még 1994 elején indították el , a csornai Laky Döme utca 1.szám alatt indult meg a fiókszerkesztőségi feladat. A vezető akkoriban Németh D. László volt , aki mellett két újságíró főállásban tevékenykedett, valamint egy titkárnő .A hétköznapok során , testvérem felesége, - akkor még barátnője - látta el a „titkárnői” feladatokat, ugyanis minden hétvégén ott voltak nálunk – ő csornai lakos volt abban az időben - , és mindig meg kellett neki várni, amíg a régi írógéppel megírtam az írásaimat , majd azt hétfőn délelőtt be is kellett neki vinni a szerkesztőségbe. Legtöbbször Haszonits József újságíró számára szokta átadni írásaimat , aki intézte a megjelenéshez való ügyeket. Tudom, hogy nem mondták, de biztosan szóba került náluk, hogy vehetne már a Gulyás Attila egy nyomtatót és egy számítógépet, aminek következtében nem kellene A/4-es gépelt lapokat újra begépelni a számítógépbe , hogy a többi adat közé bekerülhessen. Sajnáltam is őket, hogy mindig plusz munkát sikerült adni számukra, és így teltek, múltak a napok és hónapok, amíg egyszer csak behivatott a csornai szerkesztőségbe az ottani főszerkesztő, és körvonalazta azon gondolatait, hogy már megunta a „stiklijeimet”, és nem kíván a közeljövőben együtt dolgozni velem . Kérdezhetnék, hogy mi is volt az , próbálom összefoglalni, hogy milyen tevékenységek is hatottak odáig, amíg betellett az a bizonyos képzeletbeli pohár. A magam feje után jártam mindig , nem egészen szerettem , ha mások megmondják, hogy mit miért és hogyan csináljak a saját ízlésük szerint, ezért volt többször is olyan alkalom, amikor nem adtam le a csornai szerkesztőségbe az anyagaimat , hanem a központba diktáltam be telefonon azért, hogy aktualitása ne vesszen el. Ezzel a tettemmel viszont felborítottam a tervezést, ugyanis minden oldal minden egyes cikke gondosan el van tervezve , hogy miképpen kerül be , melyik napon, hányadik oldalra és milyen terjedelemmel. Volt olyan , hogy én is tudtam egy hírt , meg Bódai Gyula is, aki az egyik kapuvári gimnázium tanáraként, külsőzött akkor , - és még a mai napig is a Kisalföldnek. Ha jól emlékezem , akkor volt a vági plébános aranymiséje a templomban , amit én is megírtam , fotóztam , de közben Bódai is megtette a tudósítás felé irányuló lépéseit. Természetesen kellemetlenül érintette ez a helyzet Németh főszerkesztőt , aki úgy oldotta meg az „ügyet” , hogy Bódai fotójához az én írásomból három sort tett közzé a lapban – gondolom én azzal a megfontolással, hogy én nem szóltam neki, így a vesztes csakis én lehetek.

Volt egy hatalmas veszekedés is, amire emlékszem egészen élesen az emlékek távlatából, amikor Hegyi Lajosné korrektornak diktálni szerettem volna ismét egy hasonló helyzetű anyagot, - ami az aktualitás miatt volt fontos nekem – aki egy vasárnapi napon , a központi szerkesztőségben teljesített ügyeleti szolgálatot. Ezen a napon volt Németh D. László is ügyeletes – újságíró , és valamilyen kérdést tett fel Hegyinének, majd amikor tudomást szerzett arról, hogy én vagyok a vonalban , kegyetlen aroganciával leépített a sárgaföldig. Ezután még néhányszor „keresztbe tettem” a főszerkesztőnek, amit tudatosan felépítve hajtottam , illetve hajtattam végre azért, hogy egy kicsit bosszantsam őt. Tettem után mondanom sem kellett, előkerültek azok a hibák, melyek felszínre kerülve elengedhetetlen bizonyítékot szereztek Németh D. László számára arról, hogy nem kellene folytatnom tovább az írást, vagy ha igen , akkor nem Csornán. Hihetetlen harag gyűlt össze bennem , ez volt az első olyan megmérettetés , ami választóvonalat engedett húzni a folytatom és a nem folytatom képzeletbeli falára, mert mind a becsületembe gázolással, mind pedig azzal , hogy nem írhatok, szinte elsötétül és összedőlt bennem a világ. Nem felejtem el az utolsó megjelent írásaimat, melyek között történt a végső „döfés” lelkem akkor még ingatag világába. Leült Németh D. László a számítógép elé , és egy hatalmas írás volt a gépbe írva már, amit én küldtem előzőleg be sógornőmmel. Soborról szólt a riport , ami a településtörténettel kezdődött , majd a hétköznapok téma szerinti szerkesztettségével folytatódott. Amit leírtam , teljesen pocsék volt. Így visszaemlékezve az írásra , nekem sem tetszett volna , ha én lettem volna a főszerkesztő , ugyanis mondatszerkesztési hibákkal volt tele az anyagom. Szavanként mentünk át és cseréltük ki a sorokat, ami magyarázatokkal együtt három órába telt. Ezt próbálta megértetni velem Németh D. László , hogy nem jut neki arra ideje, hogy az én írásaimat javítgassa, - már pedig javítania kellett rajta , és nem ez volt az első - mert nem volt megfelelő színvonalú. Akkor szinte feltudtam volna lökni őt, olyan méreg gyűlt fel bennem , de nem tettem , mert ott volt előttem , hogy ő a főnököm. Szomorú volt látnom , ahogy a másik íróasztalnál ülő Haszonits József is gúnyos mosolyt engedett meg magának , s közben azon mosolygott, hogy milyen kisgyermek volt Varga Lajos , az akkori publicisztikai rovat főszerkesztő – helyettese . Ezt a fényképet én hoztam a sobori íráshoz, de a leközlés alkalmával nem került be az újságba.