FELMENŐIM, FAMÍLIÁM, CSALÁDI KÖRNYEZETEM
                   /Tartalmi kivonatok a most készülő önéletrajzi írásaimból./

______________________________________________

NÉHÁNY  SOR  A  FELMENŐIMRŐL:

        A családi szájhagyomány és néhány írásos emlék alapján megállapítható, hogy  felmenőim között megtalálható a magasrangú, hivatásos katonatiszt, a táblabíró, az amerikai Indiana államban elhúnyt világvándor, a falusi tanító, a falusi plébános, az aradi kaszagyáros és a törpebirtokos kulák.
Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök, aki az '56-os forradalom idején az egyház kötelékéből a békepapokat elbocsájtotta,  unokabátyám volt.
  A fáma szerint oldalági leszármazottja vagyok gr. Széchenyi Istvánnak.__________________________________
AZ  ŐSI  JUSS  ELÚSZOTT ...
       A meglévő birtoklevelek tanúsága szerint apai dédnagymamám 1913-ban történt elöregedés után bekövetkezett természetes halálával a hagyatékát /nagyrészt az ő tulajdonát képező, többszáz holdas nemesi birtokot/  áron alul, csaknem 1 millió koronáért elárverezték, és a befolyt összeget a  gyermekei között /apai nagymamám részére is/  szétosztották.
1914-ben azonban apai nagymamám fiatalasszony korában /tüdővészben/ meghalt, ezért az ő öröksége  /saját hagyatékaként/ a gyermekei között felosztásra került.
A kiskorú /7, 9, 10 éves/ gyermekek  örökségének, mintegy  140 ezer koronának a Zalaegerszegi Árvaszék lett a kezelője, amelyet felnőttkorúvá válásuk után kaphattak volna meg.
        A több, mint négy évig tartó első világháború, majd a  '18-'19. évijudeobolsevik hatalombitorlás és az azt követő trianoni nemzetgyalázat,-területcsonkítás,-és országkifosztás utóhatásai következtében azonban a félárvák öröksége elúszott..._________________________________________
ŐSI  HŐSÖK  vagy  HŐSI  ŐSÖK ?
     Apai nagymamám fivére: Kovács Vendel és  apai nagypapám fivére:
Tóth Vendel az első világháborúban hősi halált haltak.
Nevük a nemrégiben felszentelt budafai világháborús emlékmű márványtábláján lett megörökítve.
_________________________________________
A  FALU  A  TŰZ  MARTALÉKA  LETT ...
      Anyai nagyszüleimék viszonylagos jólétben, a paraszti gazdálkodás dolgos mindennapjaival élték-éldegélték életüket a dimbes-dombos Göcsej egyik kis falujában, Győrfiszegben.
Voltak nekik lovaik, szarvasmarháik, disznóik, baromfijaik, tartottak cselédeket és szolgákat.
Mint a kis település lakosságának,
az ő házuk is tapasztott tégla-és boronafal volt zsúpptetővel fedve,
de a porta istállókkal, pajtákkal, ólakkal, magtárakkal, csűrökkel, kazlakkal volt tele.
      A 20-as évek végén az egyik éjszaka borzalmas tűzvész pusztított a faluban.
A viharos erejű szélben a több méteres lángnyelvek szinte órák alatt végigperzselték a falut,
és nagyanyámék álmukból felriadva, néhány göncöt magukra kapva, kapkodva, az iszonyatos hő mellett alig tudtak kimenteni valamennyit a személyes tárgyaikból, ruháikból, háztartási eszközökből,  állataikból,  terményeikből, mezőgazdasági eszközeikből.
A tűzvész oltására gondolni sem lehetett.
Talán csak néhány távolabbi ház maradt épségben, ahová a szikrát a szél már  elrepíteni nem tudta vagy az ellenkező  széljárás miatt a portát a tűz megkímélte.
A károsultaknak szinte mindenük odaveszett és biztosítás híján az egész falu elszegényedett.
      Mindenkinek, mindent szinte a nulláról kellett kezdeni...
Anyám  nővérei távolabbi vidékeken élő kérőkhöz férjhezmentek,
anyám pedig a zalai megyeszékhelyre egy szatócsboltos háztartásába került  szolgálólánynak.
_________________________________________
HALÁLKÖZELI MEGPRÓBÁLTATÁSOK ...

     Apám kényszerűségből a már akkor is hiányszakmának számító patkolókovács szakmát tanulta ki.
Egész életében, soha, egyetlen pártnak nem volt a tagja,
mégis minden rendszerben kivette részét a /nemegyszer halálközeli/ megpróbáltatásokból.

      Sorkatonai szolgálatra a szombathelyi Huszár úti laktanyában kellett jelentkeznie.
A bolseviki propaganda bomlasztó hatása  az ő hazafias szellemű századában is kezdte éreztetni  hatását.
Apámat a bolseviki propaganda  nem tudta befolyásolni,
de az  agitátort mégsem Ő, hanem másvalaki  árulta be.
Feltehetően az a katonatársa, akivel a tűző napra órákra kikötötték,
hogy  neveket, adatokat, egyéb információkat szedjenek ki belőlük.

      A leszerelés  után megnősült. A második világháborúban már 3 gyermekes családjának eltartásáról  kellett gondoskodni, mégis mint hadkötelest, többször behívták katonának és egyik alkalommal az orosz frontra is kivitték.
A fronton diverzánsok, kollaboránsok súlyos bomlasztásokat végeztek közöttük:
szóban és röpcédulákon arra biztatták a katonákat, hogy álljanak át az ellenséghez.
Voltak, akik nagy-nagy bizakodással átszöktek a dicsőségesnek mondott  Szovjet Hadseregbe, mert nem gondolták azt, hogy valójában a Vörös Rém véres karmai közé kerülnek
és az ellenség gimnasztyorkájába bújtatva, vodkagőzösen első /h/arcvonalban
golyófogókká lesznek a magyar és német csapatok  elleni az ütközetben..
A magyar seregben pedig példát kellett statuálni. Drasztikus eszközhöz nyúltak.
Mivel nem jelentették a bomlasztókat az előljáróknak,
elrendelték mintegy megfélemlítésként a maradványszázad megtizedelését.
Apám mellé szegődött a Halál angyala, de mégsem vitte el a Kaszás,
mert 9-ik vagy 11-ik volt a sorban az egyik mellette lévő katonatársát lőtték agyon...

        '44.  telén már szülőfalumhoz elég közel, talán 50-60 km-re húzódhatott a front,
amikor az egyik frontszakaszon apámék harcoló csapatát  szétverték.
Ekkor apám nyúlcipőt húzott.
Tele volt a töke a katonasággal, a háborúval, a nélkülözésekkel, az embertelen megpróbáltatásokkal és bizony erős /hon/vágyat és  késztetést érzett arra,
hogy meglátogassa a családját.
Két nap múlva hazaérkezett, de alig örülhetett a viszonylagos szabadságának,
a családja szeretetének és a családi otthon melegének,
mert a nyilasok 'megszagoltak' valamit, /ráadásul a szomszédban volt a nyilasok irodája/
és mint katonaszökevényt halálra keresték.
Felforgattak, feltúrtak a pincétől a padlásig minden zúgot, ahol rejtőzködését feltételeztek.
Apámnak azonban szinte az utolsó pillanatban sikerült az udvar végénél csordogáló patakocskán átívelő kerítést átugornia, és az almafás-szílvafás telkeken,  majd árkon-bokron keresztül a közeli erdőség felé elmenekülnie.
Viszontagságos úttalan utakon, erdőkön, mezőkön vitt az útja, végül sikerült rátalálnia az újból összegyüjtött és kiegészített egységére és tisztjeinek sikerült beadnia a mesét, hogy eltévedt és több napig éhesen, fáradtan, lerongyolódva kóborolt. Így  sikerült neki megúsznia a 'kalandot'.

Nemsokára azonban szovjet fogságba esett, ahol a jánosházi hadifogolytáborból néhány nap múlva  kiszállították őt is a Szovjetúnióba.
A szovjet hadifogságban  /szibériai erdőirtással,  nemegyszer 30-35 fokos hidegben/
töltött idejével együtt, -elmondása szerint- 7 és fél évig volt katona.
'46 őszén lerongyolódva, csontig lesoványodva, tele izületi fagyásokkal és hűlésekkel,
az elsők között érkezett haza a hadifogságból._________________________________________
 APÁM ELHELYEZKEDIK...

         Mivel munkalehetőség a környéken nem volt, apám másfél évig tuskóásásból
és  a rokonok, szomszédok, jóindulatú emberek  segítségével próbálta fenntartani a családját.
A szocializmus hajnalán azonban nálunk is a szegénység b.szta a nyomorúságot!

        Végül is sikerült munkát vállalnia szakmájában  a Zalalövői Állami Gazdaságban, ahol a zsidó származású párttitkár kérdőre vonta azért, mert nem tagadta meg a katonaságot.
'50-ben, amíg nem jegyeztetett békekölcsönt, addig hetekig a szégyentáblán virított a neve
és a  népi demokratikus államrend ellenségének vádjával, nap, mint nap azzal fenyegették meg, hogy elbocsájtják, ha nem jegyeztet legalább 1 havi munkabérének megfelelő összegű békekölcsönt.
Amikor mégis beadta a derekát, akkor pedig neve  felkerült a dicsősségtáblára.
Így volt ez egyéb tervfelajánlásoknál is.

/Az idők folyamán közben a gépészkovács szakmát is elsajátította és a technikumi minimumi vizsgát is letette./
_________________________________________
DISZNÓÖLÉS FEKETÉN...

     A Rákosi /Rosenfeld Mátyás/ nevével fémjelzett vészkorszak népnyúzó intézkedéseinek hatásai családunkat sem kímélték, sőt a megpróbáltatások tovább folytatódtak.
'52-ben egy évvégi vasárnapra tervezték idősebbik nővérem esküvőjét és szerény falusi lakodalmát. 
Tavasz vége felé vettünk az egyik paraszt bácsitól egy satnya kis malacot, hogy a lakodalmig majd felhizlaljuk és mellé még néhány baromfi levágásával talán úgy meg tudjuk tartani a lakodalmat, hogy ételben ne szenvedjenek hiányt a vendégeink.
És talán még a karácsonyi ünnepi asztalra is jut belőle egy kis ennivaló...
A malacka azonban mintha érezte volna, hogy mi a szándékunk vele,
/minden gondoskodásunk ellenére,/ az istennek sem akarta magát hízásra fogni.
Szinte úgy öregedett meg, hogy a negyven-ötven kilót is alig érte el.
Amikor elérkezetnek látta apám az időt, vágási engedélyért folyamodott,
de a Községi Közös Tanácson a kérelmét elutasították..
Amilyen csökönyös volt az öreg, ekkor elhatározta,
hogy ha törik, ha szakad, a lakodalomra akkor is levágjuk a malacot!
A szomszéd bácsi volt a böllér. Csak a vak nem láthatta, hogy a szokásostól eltérően azon a bizonyos napon, már korán reggel  milyen  nagy volt nálunk a készülődés.
A malacka nem sokat visítozott, a böllér az ólban pillanatok alatt leszúrta.
és anyám a kicsurgatott vérét állandó keverés mellett felfogta.
Amennyire tudták a pörzsölést és az átmosását  hátul az udvarban az ól mögött,
a feldarabolását pedig bontószéken a fészerben végezték.
A malacka koradélelőtt már nagyrészt feldarabolva és szétszortírozva feküdt fateknőben- és melencében, lábasban és  fazékban pedig már főttek az ínycsiklandozó  finomságok, amikor rendőrök jelentek meg a házunknál, körülnéztek, körbejártak és körülszaglásztak mindent
és lefoglalták malacka minden ehető darabját.
Még a sparherdről is elvitték a főlésben lévő húsokat.
          Apámat és a böllért pedig  bekísérték a zalalövői rendőrőrsre kihallgatásra.
Amikor délután kiengedték őket, kénytelen volt apám az összes tojót levágni, mert az esküvőt és lakodalmat ilyen rövid idő alatt visszamondani vagy elhalasztani már nem lehetett
a távolabbi /baranyai, fővárosi, göcseji/ meghívott rokonság miatt.
          A teljes húselkobzáson felül a Zalaegerszegi Járásbíróság tárgyalásán lefolytatott büntetőperben /feketén történt vágás miatt/ apámat nyolc hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és háromezer Ft pénzbüntetésre ítélték, míg a böllért háromezer Ft pénzbüntetésre.
/Akkoriban egy munkás havi keresete alig érte el a 300-400 Ft-ot./
Apám tisztessége úgy kívánta, hogy a böllér büntetését is megtérítse. A kárát több évig tartó pénzbeli törlesztéssel és ledolgozásokkal egyenlítette ki.
________________________________________
APÁM ÉS A FORRADALOM

        A vasútasok hozták-vitték a híreket, így a forradalom hírei -szinte elsőkézből-
a mi környékünkre  is eljutottak.
Azt is, hogy az ávósok Pesten belelőttek a tüntető diákokba, azt is, hogy ledöntötték a közutálatnak örvendő Sztalin generalisszimusz bronzszobrát, azt is, hogy kitört a forradalom és utcai harcok bontakoztak ki a főváros több pontján és azt is, hogy igazságosztó forradalmárok lincselik a szadista ávósokat.
        Azon a bizonyos októbervégi napon két állami gazdasági dolgozó már várta a munkába érkező apámat, hogy nagykalapácsokat, feszítővasakat kérjenek tőle.
Apám nem kérdezte tőlük, hogy mire kellenek, hanem mondta nekik, ha elvégeztek,
akkor vigyék vissza.
Egész délelőtt kopácsolások, zuhogások, csattogások  hangját lehetett hallani,
de órákig senki nem foglalkozott vele. Mindenki a saját dolgaival volt elfoglalva.
A déli harangszó előtt egyszer csak vitte valaki a hírt, hogy /az Állami Gazdaság udvarától párszáz méterre lévő ősvadgesztenyés parkban/ döntik a szovjet hősi emlékművet.
Bár ebédidő lévén,  mégsem mentek étkezni az üzemi konyhára a dolgozók,
apám és munkatársa sem állt neki a hazulról lábaskában vitt ebéd elfogyasztásának,
hanem mindnyájan  csodát látni indultak.
Az emlékmű meredező vörös gránit csonkjainál a kőtörmelékek szilánkjai közé és porába hullt, nemrégiben még a kommunizmus felsőbbrendűségét hirdető  vörös csillag látványa mérhetelen gyűlöletet fakasztott a közeli munkahelyekről, az általános iskolából és a környék házaiból összegyűlt emberek között.  A jelenlévők a forradalmi események történéseit is kitárgyalták.
Volt egy fényképész, aki az eseményt-megörökítő mozzanatokat kapta lencsevégre.
Az egyiken éppen az emlékmű  felé fordulva, szélesre húzott szájjal apám hahotázott.
Lehet, hogy a mellette lévő társa viccet mesélt és apám azon nevetett, nem tudni.
A forradalom leverése után a fényképész több alkalommal is távolról jött  /főleg budapesti/
disszidens csoportokat segített át a kb. 15 km-re lévő országhatáron határon  Ausztriába.
Egyszercsak a fényképészt letartóztatták, lakásán házkutatást tartottak és a szovjet emlékmű ledöntésénél készült fotókat a rendőrség elkobozta.
Akik felismerhetők voltak a fotókon, azokat a személyeket /legtöbbet munkahelyeikről/
szépen begyűjtötték és kihallgatták.
          A  rendcsinálásra és megfélemlítésre kiküldött zalaegerszegi kihallgatótisztek nem tudták megemészteni azt, hogy a fotón jól láthatóan apám az emlékmű csonkjai felé fordulva annak örült, hogy a német megszállás alól hazánkat felszabadító dicsőséges Szovjet Hadsereg
elesett  hős katonáinak emlékére, az örökké hálás magyar nép által /fel/állított emlékművet 
a 'fasiszta ellenforradalmárok' hogyan verték szét.
A pribékek apámat ököllel, gumibottal agyba-főbe verték, rúgdosták és véresen- félholtan mint egy rongycafatot a rendőrőrs  udvari falának tövéhez kihajították.
Házunk ablakán valaki éjfél körül bezörgetett és suttogva beszólt  aggódó anyámnak,
hogy apámat  a munkahelyéről délután a rendőrök elvitték.
Ekkor anyám a félelemtől remegő bátyámat és engem sírva megcsókolt, betakart bennünket,
és apám keresésére útnak indult.
A novemberi dermesztő hidegben vérbefagyva talált rá apámra és a törékeny asszony óriási erőfeszítés  árán szinte úgy vonszolta, támogatta a 3 km-es úton egész hazáig.
Akik az emlékművet verték szét, azok a megtorlás elől nyugatra menekültek
és a távollétükben ítélték el őket. A fényképész itthon maradt és teljes kitöltésű négy évet kapott.
        Apám szerencséje az volt, hogy nem tudták a pribékek, hogy az általa adott szerszámokkal
verték szét az emlékművet, mert akkor egyhamar nem láthatta volna meg az Isten napját...
Túlságosan korán örült azonban, mert utolsó megtorlásul még az egyik morcos januári  napon, hatalmas rúgással kirúgták néhányukat a munkahelyükről.
Gondoltuk, családunk számára az '57-es esztendő is megpróbáltatásokkal kezdődik.

/Az Úr, azonban megsegített bennünket: néhány heti munkahelykeresés után  végülis sikerült apámnak Zalaegerszegen a szakmájában elhelyezkednie./
_________________________________________
   Közli a Világlap Online alapján:Gulyás Attila